Tegnap elött belázasodtam. Nem vészes, csupán 38°... Mégis, életem legrosszab napja volt.
Nem nyavalyogtam,csupán anyának szóltam. Mégis rosszul esett mikor senki nem kérdezte, miért vagyok ilyen szarul?
Végül is, csak egy ember zavart... Ő nem vette észre.*kínos nevetés*
Boldog lehetek... Hiszen nem vagyok asztmás... ha az lennék hetente kapnák háromszor rohamot.
Tegnap egyáltalán, nem beszéltem Sayurival, de azt hiszem, jobb is volt így. Délután elmentem a Zsuzsihoz,és többre már nem is emlékszem.
Ma sokat segítettem itthon, monoton hangulattal teljesítettem amit kértek... Jó szolga lenne belőlem, azt hiszem.
Ismét voltam Zsuzsinál. Arra még emlékszem, hogy sokszor éreztem úgy, mindjárt felrobban a fejem ott, de jó volt... Kicsit kiszabadulni ebből a dobozba zárt életből.
Esőben jöttem haza. Már bánom,hogy nem álltam le hintázni.
Az érzéketlenségem összetört... Minden apróságon elsírom már magam.
Néztem ma Nanát. Sírtam.
Az összes szereplőt egyre inkább barátomnak tartom, hisz már ismerem az ő történetüket. Egy örök történet, mely remélem örökké élni fog.
A sírógörcstől már nem kapok levegőt, utálom, mégis élvezem ezt az érzést. Ez bizonyítja, élek. Nem vagyok bábú.
Önzőség
Huszonnégy óra, tizenöt perc. Tizenöt perc telt el, mióta a Föld megsemmisült. Igazán... Festői látvány volt, de nem tudok erre gondolni. Egy apró üstökös, ekkora pusztításra képes. Körbenézek a luxus hajón. Nem nagy, a férőhely mindössze 100 emberes. Annyira keveredett érzelmek vannak itt. Amarra boldogság... Boldogok, hiszen egy ismerős arcot láthatnak. Könnyek... Nem tudom, hogyan képesek sírni. Én csupán egy kétségbeesett pillantással búcsúzom régi otthonomtól. A fáradtságtól lassan ereszkedem térdemre, de nem bírom elszakítani a tekintetemet Bolygómtól. Mostmár tényleg, lehet Kék Bolygó a neve, hisz a megmaradt részén nincs szárazföld. Föld. Érezni akarom, ahogyan a fűben szaladok meztelen lábakkal, majd az akkori barátaim csatlakoznak, és a slaggal játszunk. Dühödten felállok, majd bemegyek szobámba. Majd elalszom, fejemben kétségbeejtő gondolatok kavargásával... Mi lesz velem? Ki fog nekem megcsinálni mindent?
Az ötlet tegnap este villant a fejembe, elalvás elött.
Utálok beteg lenni.
A hőmérsékletem fel-le ugrál. Most éppen forró vagyok.
Ma jó dolgok is történtek,de... Elfelejtettem őket. Mégis mi a francot csináltam?
Kezdek kétségbeesni. Biztos csak a fáradtság. Holnapra minden rendben lesz. Biztosan.
Ma nem akarok álmodni, ha mégis álmodom... Akkor ne ébredjek fel, jó sokáig.
Még mindig azt várom, mikor ír ide. Vagy csak egy sms... de Ő nem az a fajta, aki éjnek-évadján fennt lenne. Legalábbis nem gondol rám.
Nem vagyok szerelmes.
Szeretek írni. A könnyeim is elfogytak tőle.
Nem sok mindent tudok az életről, de nem is zavar. Amit tudok, az se valami sok, csak pár dolog.
- Szeretek írni
- Ahogy felnövök,úgy vesztem el a hitem a szerelemben
- Szükségem van valakire, de... Hogy számíthatnék a legjobb barátnőmre, ha több km-re van innen, mint amit képes vagyok gyalog megtenni egy nap alatt?
- Szeretni akarok. Szeretve lenni.
- Ki akarok innen szabadulni. Madárnak érzem magam, akinek eltörték a szárnyait, akkor mikor már megszületett.
Sajnálom, sok ostobaságot hordtam itt össze. Most már legalább nincs szükségem Rájuk.
Gyűlölöm. Magamat a legjobban.
Csak akarnom kellene, de képtelen vagyok változtatni. Mi a baj velem? A penge hűvőssége annyira jól esik a forró bőrömnek.
Ez a szerelem olyan, mint egy dráma, és végtére is mindkettőnk számára lehetetlen.
Oosaki Nana
