Mert búcsúzós a hangulatom. Reménykedek,de hiába...
Mindenkinek azért kellek, mert... Tudok nekik valamit adni. Reménykedek, de feleslegesen, én is tudom. Mert ők azért kellenek, hogy ne legyek egyedül, semmi másért. Önző vagyok, de nem zavar. Bajaim vannak... de már nem érdekel. Az idő kezd egyre napsütésesebb lenni, a szívem egyre sötétebb. Boldognak kéne lennem, hisz van egy szerető családom, van egy legjobb barátnőm és rajta kívül van még egy pár egyszerű barát, s sok sok haver. De ez nekem nem megy.
- Milyen szép az idő!
- Alice, gyere be!
- Máris... mama.
A lány gyorsan beleszippantott még a tiszta levegőbe,majd berohant nevelőanyjához. Félt. A nő bántotta... Alice hiába tudta, hogy ez azért van, mert szereti... nem bírta. Ahogy belépett a szép házba, a háziasszony már meg is fogta a csuklóját. Ahogyan szorítóan tartotta, s csavart egyet rajta, a fiatal gyerek térdére zuhant, s halk sírásba kezdett. Többet nem mert. Akkor csak fájdalmasabb lenne. A mamának nevezett egyén egy hörgéssel ellökte a lány csuklóját, majd nadrágszíjával a lánya hátát súlytotta.
Egy fiú járta a nyugodt falut, fényképező gép a nyakában, cigi lógott ki a szájából, és egy hatalmas mosoly virított arcán. Nem tudta mit akar, de érezte, itt találni fog magának egy témát. Témát a fotóihoz. Lassan haladt, mindent megfigyelt. Így vehette észre azt a gönyörű lányt, akit el tudna képzelni a témáihoz. Már épp szólni szeretett volna, mikor meghallotta az anya kiáltását. Fejében csak a Lány neve hangzott.
Alice reménykedett. Reménykedett, hogy Csodaország létezik. Sóhajtozva és ábrándozva ült ki ablaka párkányára, élvezte a napsütést, a szellő cirógatását.
- Hé, Alice!
Az említett az idegen hangra körbenézett, majd meglátott egy fiút. Tetszett neki.
- Honnan tudod a nevem?
- Gyere le és megmondom!
Egy pár perces gondolkodás után a Lány felkelt, majd lement. Bátortalanul állt az ajtóban, s ijedten figyelte, ahogyan az elöbbi Fiú közelebb lépked hozzá. Lassan eltünt belőle a félelem érzete.
- Ne aggódj, nem akarlak bántani! Mint látod - Itt egy pillanatra megállva a barnahajú felemelte fényképezőjét - fényképész vagyok, és szeretném ha a modellem lennél.
- Miért?
- Mert szép vagy. Tetszik a külsőd. Hívhatsz mesternek, vagy Mattnek.
- Nem hiszem, hogy én vagyok a megfelelő ember a számodra.
- Pedig te vagy.
A Mattnek nevezett fiú szeméhez emelte a gépet, majd ráfókuszált a Lányra és kattintott.
- Kérlek egyezz bele.
Figyelte, ahogyan a kiszemelt áldozata szemérmesen és zavartan beletúr hajába, elgondolkodva néz, majd rápillant, s ajkai egy szót formáltak.
Nos nem tudom, fogom-e folytatni, de annyi bizonyos, hogy a vége szomorú lesz. Mert erre van szükségem. Rövidségét pedig arra fogom, hogy fáradt vagyok (annak ellenére, hogy ma már kétszer is aludtam.). Még biztosan lesz olyan, hogy belejavítgatok... Végezetül pedig egy szép Apocalyptica szám, Farewell címmel.
Pás!
